Kik maradnak itt?

Akik félnek,mert  elképzelte magát bűnösnek a pokolban, és megjelenik előtte a fényalagút a szeretet melegével, amit ijedtségében összekever a pokol melegével, meglátja az alagút végén az általa szeretett már meghalt lényt, és az ördög játékának veszi. Azt kapta, amit elképzelt, megijed, és inkább visszafordul.

Aki nem tud róla, hogy meghalt. Ilyen helyzetekről remek filmek születtek, mindenki számára világosan bemutatták, hogy mennyi időbe kerül, mire rádöbben az illető, hogy milyen helyzetbe került, és közben letelhet az ideje.

Aki öngyilkos lesz. Régen tudták, hogy a testükből a lélek ugyan eltávozik, de mégis e világban marad, mert vállalt feladatát – a fizikai életet – nem teljesítette.

Akit „szeretetünkkel”, ragaszkodásunkkal, „önzésünkkel” itt tartunk, akiket nem hagyunk elmenni, amikor számukra már megváltás lenne a földi élet elhagyása.

Akik bennünket életben maradottakat nem mernek itt hagyni, mert félnek, hogy nélkülük nem álljuk meg a helyünket, azaz nem bíznak bennünk, nem hiszik el, hogy meg tudunk állni a lábunkon, ha kell, nélkülük is. Persze, hogy ezt nem örömmel tesszük.

Aki itt marad, és már bezárult távozásának kapuja, csak segítséggel tud elmenni. Amíg itt van, addig valakinek az energiájából táplálkozik. Ugyan kevés energiát használ, de egy idő után érződik, kellemetlen nyomást, súlyt érezhetünk olyan helyeken, ahol ezt semmi sem indokolja. Esetleg olyan szokásokat vehetünk fel, ami ránk nem volt jellemző. (Pl. kifejezetten kívánunk egy pohár vörösbort a vasárnapi ebéd után, ami kedves eltávozott nagyink szokása volt) Mindenkinek az a jó, ha odakerül, ahová való.